„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2012. augusztus 14.  | 10:00
Négyszázötvenegy
A nonkonformisták zendülésére, Kulturálisan Felszabadított Területekre, az olvasók összeesküvésére és a gerillaolvasás harci utasítására van szükség.
"A könyvek talán félig-meddig kihúzhatnak minket a sírból. Talán megakadályozhatnak abban, hogy újra ugyanazokat a hibákat kövessük el."
Ray Bradbury: 451 Fahrenheit (1951)

"A könyvek nagy titkok tudói."
Nagy Alekosz VV Bécinek. RTL Klub, Való Világ 4 (2011)

A könyv: fétis. Olvasni: rituálé. A kötet jel, az alexandriai civilizáció legegyértelműbb szimbóluma, félreérthetetlen kulturális emblémája. Könyvet nem szégyen lopni (akárcsak zászlót és virágot), könyvet nem dobunk ki a szemétbe (ha mégis: napokig tartó lelkiismeret furdalást kockáztatva), a könyv elégetése blaszfémiával felérő, szellem-ellenes cselekedet. A könyveknek - a latin mondásnak megfelelően - története van; de lelke is, amint Karácsony Sándor kultúrprotestáns művelődés-prédikátor 1941-es - a 13. Ünnepi Könyvhétre megjelentetett - kötetének címe üzente.

Amikor a Paris Review nem sokkal halála előtt megkérdezte Ray Bradburyt, hogy mit gondol az e-book-ról és az Amazon Kindle alkalmazásáról, azt találta mondani, hogy "ezek nem tekinthetőek könyvnek. Egy számítógépet lehetetlenség könyvként kézbe venni. Egy számítógépnek nincsen illata. Ezzel szemben egy könyvnek kétféle is lehet. Mert ha új, akkor az illata fenséges, ha régi, akkor meg még inkább. Olyan, mint a régi Egyiptom illata. Egy könyvet meg kell szagolni." Valóban, egy könyvbe úgy szagolunk bele, mint a másikba. A könyvolvasás erotikus cselekvés, a platóni Erósz értelmében, úgymint vágy a megismerésre, szenvedély a megértés iránt. Könyvet kinyitni maga a titok. Tapintva lapozunk. Néha ujjunkat is benyálazzuk.

Annak ellenére, hogy olvasni szexi, mégis egyre kevesebben gyakorolják. A kortárs fogyasztói tömegtársadalom kezd a koalákhoz hasonló lenni, amelyek a mindennapi levéltáplálék elfogyasztásától bekábulva sem mozogni nem akarnak, sem szaporodni nincs kedvük. A növekvő ostobaság és a lassú kipusztulás kéz a kézben jár. A riasztó könyvtúltermelés és a még félelmetesebb szellemi sivárság nap, mint nap tapasztalható, amely arra indít, hogy az európai kultúra formai és tartalmi értelemben leginkább egységben lévő, és válságai ellenére legmaradandóbb kulturális termékét újra és újra a kezünkben vegyük. Ha ezzel kisebbségben leszünk, akkor is. Vagy akkor még inkább.

Reakciós jövőbelátó


A sci-fi irodalmának aligha volt Ray Bradburynél nagyobb látnoka, aki ráadásul a tudományos-fantasztikus irodalom művelését akkor kezdte, amikor az még a ponyvairodalom zsákutcájában és az ifjúságnak szóló szolid rémmesék világában vesztegelt. Bradbury nemcsak felemelte a sci-fit az őt megillető helyre, de egyúttal figyelmeztetéssé is formálta azt. Műveit a hihető jövőkép jellemzi, amely ugyanakkor rémisztő perspektívát tár a kizárólag a technológiai haladásban hívő ember elé. Írásainak sötét tónusa ugyanakkor minden esetben együtt jár a régimódi élet iránti nosztalgia átszüremlésével, és az eszmék szeretetének soha el nem múló követelésével. "A sci-fi irodalom nem más, mint az eszmék kitalációja. Az eszmék azok, amelyek igazán engem érdekelnek" - nyilatkozta a Paris Review-nak.

A nyár elején, 91 éves korában elhunyt Ray Bradbury amerikai sci-fi író az illinoisi Waukegan-ben nőtt fel, ahonnét szüleivel 1934-ben Los Angelesbe költöztek, ahol egészen élete végig élt. Soha nem járt egyetemre, ehelyett tíz éven át heti három-négy napot, néha éjszakát töltött könyvtárakban. Írásművészetére nagy hatást gyakorolt többek között Edgar Ellen Poe, Jules Verne és H. G. Wells. Tizenhét éves korában már saját fanzint adott ki Futuria Fantasia címmel. 1940-ben a Script magazinnál debütált, majd a világháború alatt kezdett el novellákat írni, 1943-tól főállású írónak nevezte magát. Az évtized elején a Weird Tales című meglehetősen groteszk fantasy és horror-sci-fi ponyvalapban közölte írásait. Első igazi sikerét éppen e magazin hasábjain 1944-ben megjelent A tó című novellájához kapcsolta. Az ide írottakat más, kisebb írásokkal együtt kiadta egy ötletes című gyűjteményben (Dark Carnival. 1947). Mire hét év múlva megjelent újabb, ehhez hasonlóan scfi-fi és horror témájú novelláskötete (The October Country. 1955), Bradbury már jegyzett és neves írónak számított.

1945 után kezdett el jobb lapokba is írni (például Cosmopolitan, Harper’s, Saturday Evening Post), vagyis éppen akkor, amikor a televízió által meghatározott szórakozás előtt még a magazin-kultúra uralkodott, és a képeslapok dominálták a könnyedebb szórakozás világát. Bradbury a TV elterjedése előtti időszak delelőjének ünnepelt novellistája volt, aki azonban a ’50-es évek végétől sem maradt ötlet, ihlet és munka híján. Még mindig az olcsóbb, félig-meddig szennylapoknak számító magazinok és a főáramú szórakoztató lapok közötti mezsgyén járt, amikor 1946-ban elkezdte írni Marson játszódó novella-füzérét. A kiadója tanácsára 1950-ben összefésült, fejezetekké rendezett Marsbéli krónikák mondhatni műfaj-meghatározó regényével Bradbury végleg a tudományos-fantasztikus irodalom közkedvelt szerzőjévé vált. A sci-fi XX. század második felében érvényesülő zsánerének számos alapját, tipikus műfaji elemét lerakó mű egy csapásra híressé tette a szerzőt, miközben a tudományos-fantasztikus műfaj általa nyert bebocsáttatást a hivatalos irodalomba.

Pontosan akkor történt ez, amikor a hidegháború, a fegyverfejlesztések, az atombombától való félelem és a technikai fejlődés újabb és újabb hullámai egyszerre tették érdeklődővé a társadalmat a tudományos-technológiai haladás iránt, és rémisztették el annak beláthatatlan következményeitől. Bradbury híven leképezte a kor hangulatát, amikor az ősi emberi félelmeket (magány, elembertelenedés, háború, kipusztulás) a modernitás ezeket felerősítő fényében szemléltette. Aligha lehet másként, mint a totális technológia csábításának való behódolás pusztító következményeit módszeresen számba vevő katalógusként olvasni a Marsbéli krónikák lapjait, amelyen felvonul az emberi önhittség, a kolonizált bolygó őslakóinak szomorú sorsa, a Földet elpusztító végzetes háború, a marsi telepek elhagyása, és az élet Marson való újrakezdése. Ez utóbbi sem teljességgel reményteli vállalkozás, az emberi faj túlélését biztosítók egyike így von mérleget: "A tudomány nagyon gyorsan megelőzött bennünket, és az emberek eltévedtek a gépesített dzsungelben [..] mindig csak a gépekkel törődtek, pedig azt kellett volna nézniük, hogy mire jók a gépek."

A három évvel később megjelent 451 Fahrenheit című regénye az első olyan kötete volt, amely az elejétől a végig nagyobb lélegzetű szépirodalmi műnek készült. Bradburynek egészen 2009-ig jelentek meg újabb és újabb írásai, illetve azok változatos gyűjteményei. Mivel a regény helyett a novellát részesítette előnyben, ezért nehéz megmondani, pontosan hány írás került ki a keze alól, annyi viszont biztos, hogy minden nap több órát foglalkozott szövegezéssel, amelyet több alkalommal életével egyenlő tevékenységnek nevezett (Zen in the Art of Writing. 1990). Tizenegy regényt írt, több mint ötven könyve és hatszáz novellája, esszéje, stb. jelent meg, köztük több zajos sikert hozott, és mára a sci-fi klasszikusának számít (Dandelion Wine, Something Wicked This Way Comes, The Illustrated Man). Lenyűgöző fantáziája bizonyítékaként kérték meg a San Diego-i Westfield Horton Plaza építészeti tervezésében való közreműködésre.

Bár nem szerette a televíziót - a mozifilmeket viszont igen -, a képernyőn és filmvásznon feldolgozott Bradbury-műveknek se szeri, se száma, jelezve, hogy a fürge gondolkodású, különösen eszmedús szerző képre vitele nem, hogy nem okozott különösebb nehézséget, hanem inkább kifejezetten magától értetődő volt. A Lights Out című TV-sorozat már 1951-ben (harmadik évadjának 48. részében) megfilmesítette Zero Hour című művét, majd 1952-ben már több mint egyórás terjedelemben került sor A rakéta tévéfilmes változatának sugárzására. A következő évben rögtön két novelláját is egész estés filmben adaptálták. Jellemző módon ezeket a Földön kívüli jövevények és a Pánik New Yorkban címmel forgalmazták. (Utóbbi története alig hasonlított az 1951-es Ködkürt című rövid elbeszélésre, amelyből készült.) Az ’50-es évek kommunista kémektől és nukleáris katasztrófától rettegő pusztulás-vízióinak megfelelően előbbi az arizónai sivatagban lezuhanó földönkívüliek közeli kisvárosban végzett test-megszálló tevékenységét örökítette meg, utóbbi pedig - egyfajta amerikai Godzillaként - egy északi sarkon végzett atomkísérlet során véletlenül felélesztett óriásdinoszaurusz keleti parti rombolását idézte föl. Fontos kiegészítés, hogy az ufós történetet Jack Arnold, a korszak ismert sci-fi rendezője, a dinoszauruszosat pedig Eugène Lourié neves art director készítette.

A következő fontosabb filmes munka a Herman Melville által írott Moby Dick megfilmesítésében való segítség volt, amelynek során Bradbury a kor ünnepelt rendezője, John Huston számára dolgozta filmforgatókönyvvé a regényt. Sikeresen írva át az eredeti verzió végét. Az 1956-ban bemutatott film forgatásával egy időben kezdett el együtt dolgozni a saját TV-sorozatot gondozó Alfred Hitchcock-kal (Alfred Hitchcock Presents), akinek egészen 1962-ig írta félórás adásokra szabott horror és sci-fi témájú forgatókönyveit. Első megfilmesített regénye a 451 Fahrenheit volt, amelyet nem kisebb rendező, mint François Truffaut dirigált, aki ekkor már túl volt a Négyszáz csapáson és a Lőj a zongoristára című filmjén. Az 1966-os film valódi remekmű lett, ezen túl egyben a legjobban sikerült Bradbury-adaptációnak is nevezhetjük.

A Tetovált asszony novellájából 1969-ben lett játékfilm, ezt követően viszont több mint egy évtizedet kellett várni, mire újabb mozifilmes feldolgozás készült. 1980-ban a Marsbéli krónikák került képernyőre, bár a mindössze egy évadból álló, háromrészes alkotás nem igazán nyerte el a szerző tetszését. Három évvel később viszont az ördögi cirkuszról szóló művét sikeresen adaptálták (Gonosz lélek közeleg), 1985 és 1992 között pedig Ray Bradbury Színháza címmel egy hat évadból álló, összesen 58 részes televízió-sorozatot készítettek novelláiból. 2005-ben az időutazás pénzzé tételéről szóló pár oldalas Mennydörgő robajt nem más dolgozta fel másfél órás terjedelemben, mint Peter Hyams (Földi űrutazás, Gyilkos bolygó, Időzsaru). (Orosdy Dániel: "Mesemondó volt." Filmvilág, 2012. augusztus)

Bradbury műveiből összesen féltucatnál több játék- és számos TV-film, valamint rengeteg televízió-sorozat, illetve epizód készült, közreműködött és forgatókönyvet írt sok-sok képernyőre vagy moziba került alkotás számára. Így 1951-től napjainkig több mint kilencven produkció viselte valamilyen formában magán a nevét. Minden bizonnyal joggal jelentette ki, hogy "a világ legmozivászonra-termettebb írója vagyok, minden történetemet oldalról-oldalra azonnal képkockára lehet venni." Bizonyítva ezzel azt, amelyet McLuhan is megjegyzett, hogy a könyv és a film a befogadó szempontjából közel áll egymáshoz. Mindkettő gondolati aktivitásra, megértésre, értelmezésre, vagyis szellemi függetlenségre hív, ellentétben a televízióval.

Bradbury öt-hat évtized óta sem elévülő tudományos-fantasztikus műveinek élvezhetőségét az adja, hogy más sci-fi íróktól eltérően soha nem álmodott túlságosan nagyot, és miközben olyan problémákkal foglalkozott - méghozzá a nem túl távoli jövőben -, amelyek a kortársakat is foglalkoztatták, ezeket realisztikusan dolgozta fel. Így a kor társadalmi ügyei és örök emberi gondjai jövőbe utaltak maradtak, bár elképzelhetőek voltak, azaz időben már-már kézzelfogható közelségbe kerültek, de mégsem komolytalanul borzongatóan, hanem elgondolkodtatóan hatottak. (Jellemző példa erre a Marsbéli krónikák egyik fejezete, amely az emberek által elhagyott bolygón maradt automata-ház ember nélküli működését írja le, egészen egy véletlenül bekövetkező tűzvészig. A történetet egyébként a hirosimai atombomba egyik megrázó hatása ihlette, amikor a nukleáris robbanás a menekülők árnyékát beleégette a mögöttük lévő falba.)

Bibliofil lázadás


A hihetően rémisztő és a rémisztően hihető negatív jövőkép, illetve a melankólia hangulatának ötvözete adja a realisztikus-futurista Bradbury-művek utánozhatatlan karakterét. Pontosan ez a helyzet 451 Fahrenheit című, igazán egyedülálló és magával ragadó kötetével is, amelyet háromtucat nyelvre fordítottak le, és fél évszázad alatt több mint tízmillió példányban adták el világszerte.

Az ’50-es évek első harmadában keletkezett regény végleges szövegét Bradbury az UCLA könyvtárában álló, félórás szakaszokkal működő pénzbedobós írógépen fogalmazta. A könyv alapgondolata már megjelent egy 1947-es rövid történetében (Bright Phoenix), amelyet A tűzoltó című 1951-es novellájába dolgozott bele. Végül tovább írta a történetet, amelyet, miután papírkötésben már kapható volt, 1954 tavaszán folytatásokban közölt az éppen induló Playboy. Az eredetileg a kötetben szereplő könyvpusztítókról elnevezni kívánt, 1953-ban végre könyv formájában is megjelent regény a 451 Fahrenheit címet kapta. A kötet Juan Ramón Jiménez Nobel-díjas spanyol írótól vett mottója árulja el, hogy ezen a hőfokon gyullad meg a nyomdapapír.

A regény egy disztópikus jövőben játszódik, ahol a láthatatlan diktatúra fogyasztásra és szórakozásra kondicionálja a társadalmat, miközben a könyvolvasást az úgynevezett "tűzőrség" bevetésével üldözi. Egészen pontosan nemcsak a kötetek olvasása számít kriminális cselekménynek ebben az elképzelt, negatív utópiában, hanem a könyv maga a bűntény, amelyet a szalamandrával díszített bőrsisakkal felszerelt "fordított tűzoltóknak" bejelentés (feljelentés!) alapján fel kell kutatniuk, és haladéktalanul elégetniük. (Jegyezzük meg, hogy az ókor óta dívó legenda szerint a szalamandra tűzálló állat, sőt mi több: tűzből kel ki, tűz által él, tűzben születik, és oda is tér vissza. Arisztotelész egyenesen azt írta, hogy a szalamandra szereti a tüzet, de ha a lángok közé lép, akkor az azonnal elalszik. Plinius ezt azzal toldotta meg, hogy a "kis sárkány" teste oly hideg, hogy a forróságot langyosnak érzi. Az igazság ezzel szemben az, hogy a foltos apró hüllő a nedves, vízparti környezetet kedveli.)

Bradbury főhőse, a komoly előléptetés előtt álló, és narkotikumokon élő, tőle elhidegült felesége révén magánéleti problémákkal szembesülő Guy Montag olyan fajta "tűzőr", akiben feléled a lelkiismeret. Miután a város egyik legnagyobb titkos könyvtárát meglelik, és a több ezer kötetes bibliotékát magában fogadó - mit befogadó: a zsúfolt polcokkal valójában egylényegűvé váló - házat felgyújtják, a lángok martaléka lesz az ódon házat lakó idős hölgy is. Montag ezt követően kezdetben csak apránként lop egyet-egyet a helyszíneken talált könyvekből, majd szép lassan lakásán kezdi el őket rejtegetni. És olvasni. Felesége, aki napjait a négy fal között berendezett három hatalmas képernyő előtt tölti, amelyen egy interaktív - vagyis a néző közvetlen bekapcsolódására is lehetőséget adó - televíziós családsorozat fut, egy idő után gyanút fog, és feljelenti férjét. A történet vége fejvesztett menekülés, és egy társadalom kívül élő, a könyvek memorizálásával foglalkozó kolóniához való csatlakozás lesz.

A kultikussá vált könyvből a zseniális francia direktor, François Truffaut rendezett nem kevésbé emblematikus mozgóképet. A főszereplőt Oskar Werner játszotta, még pontosabban keltette életre. Nem véletlen talán, hogy az osztrák származású színész Hamletként vált híressé a színpadon (mint színész és rendező), liechtensteini házában pedig ötezer kötetes könyvtárat őrzött. Az 1966-ban bemutatott, a regénnyel azonos című moziban Montag és felesége között lezajló párbeszéd az írott verziónál is érzékletesebben adja vissza a könyvolvasás érzésének mágikus, önmagánál túlmutató, mert egzisztenciális élményének erejét. Montag végső érve a diktatúra rendszabályaihoz szívesen alkalmazkodó feleségével szemben így szól: "Minden könyv mögött egy ember rejlik. Egy ember, akinek gondolatai támadtak, aztán hosszú idejébe tellett, amíg papírra vetette őket." Montag ezzel vált minden szellem-, következésképpen könyv-ellenes ideológiai, gyakorlati és fogyasztási mechanizmus ellenségévé, jövőidőben élő és mégis mélyen reakciós alakjává.

Valóban minden könyv mögött egy ember rejtőzik, akinek feltámadó gondolatai eszmékké tömörödve adják az igazán jó könyvek mondanivalóját. A nyugati ember nagy szellemi tettei mind-mind személyekhez, gondolatokhoz, eszmékhez kötődnek, amelyek könyvekben manifesztálódtak. Éppen ez, vagyis az egymástól különböző gondolatok és az őket hordozó "veszélyes könyvek" állnak a Bradbury-féle fantáziavilág szellem-ellenes zsarnokságának célkeresztjében. Amint ugyanis a Montag által kisvártatva felgyújtott tűzőrségi elöljáró fogalmaz: "az óriási gépi forgatag elsöpör minden fölösleges, időpocsékoló gondolkodást"; amely ráadásul az egymástól való különbözőségre csábítva csak megzavarná a fogyasztás és a tömegtermelés révén egyneművé tett társadalom "boldog" tudatlanságban - de semmiképpen nem "tudatlan" boldogságban - élő tagjait.

Montag főnöke úgy fogalmaz egy helyen, hogy "a könyv nem más, mint töltött fegyver a közvetlen szomszédságodban. Ki tudja, ki lehet egy olvasott ember célpontja?" A könyvolvasás ellentétben áll a falakat borító televízióval és a fogyasztás kínálta materiális megelégedettséggel, amely az illúziók rabjává, és ezzel a társadalmat irányító zsarnokság nem ellenkező, passzív alanyává változtatja az egyént. A könyv ehhez képest valóban "hús-vér eszme, amely csendesen felkiált, ha a fáklya hozzá ér." A korszakban sokakat foglalkoztatott, hogy vajon Bradburyt a II. világháború cenzúrája, a McCarthy-féle antikommunista fellépés, vagy a hidegháború belpolitikára gyakorolt hatása foglalkoztatta-e a regényben, esetleg a Szép új világot írta meg húsz évvel később. A válasz, hogy egyik sem. Saját állítása szerint "nem a jövőt akartam megjósolni, hanem meg akartam előzni." Amint e felvetésekre válaszul a későbbi kiadásokhoz függelékben hozzáfűzte: a kötet mondanivalóját a kor szórakoztatóipara, elsősorban a televízió könyvolvasást kiszorító hatása inspirálta. A 451 Fahrenheit tanulsága nem más, mint hogy a könnyen és olcsón elérhető új szórakozási formák és a technológia iránti felfokozott igény miatt egyre kevesebben olvasnak könyvet, amelyet a társadalom ellenőrzését, egyenlősítését és elnyomását véghez vivő rezsim támogat, hogy a könyvek "ne zavarják meg" az emberek fejét. Figyelmeztető jel, hogy a regényben az emberek már az állami nyomásgyakorlás előtt abbahagyták az olvasást.

Bradbury mindig is régimódi volt, repülővel 1982-ben utazott először, de egész életében tartott tőle, autót nem vezetett, ehelyett viszont gyakran lehetett biciklin látni. A televíziót nem igazán kedvelte, és csupán halála előtt fél évvel engedélyezte könyves regénye kiadását elektronikus formátumban. Amikor a Yahoo szövegei világhálóra való feltételéhez kérte hozzájárulását, kissé vehemensen kijelentette: "Pokolba az internettel! Az internet pusztító, jelentés nélküli, nem valós, valahol a levegőben lóg!" Bradbury korántsem a technofil tudományos-fantasztikus szerzők sorát gyarapítja, hanem éppen ellenkezőleg, mély szkepszissel viseltetett a technológiai fejlődés iránt. Daniel J. Flynn meg is jegyezte 90. születésnapjára írott köszöntésében (Revenge of the Nerd. American Conservative, 2012. január), hogy "mivel Bradbury szereti az embert, gyűlöli azokat a digitális szerkezeteket, amelyek elválasztanak minket egymástól és dehumanizáló hatásúak. Passzívvá tesznek minket, és elrozsdásítják mentális keringésünket. De ami a legfontosabb, hogy a technológia milliónyi jótéteménye mellett nem szokták észrevenni, hogy az emberi életet kevésbé emberivé tette."

Bradbury valóban "atavisztikus futuristának" tűnik, aki bemutatta, hogy semmi sem lehet olyan borzalmas a jelenre nézve, mint a múlt sötét jövőképének beteljesedése. Egy 1964-es interjúban önmagát elsősorban moralistának nevezte, aki azért a sci-fi nyelvén fogalmaz, mivel az újabb és újabb gépek konstruálásával mindig felvetődnek erkölcsi kérdések. A technológia erkölcsileg problematikus világával szemben pedig "a könyveknek kell olyan törvényeket alkotniuk, melyek a gépeket féken tartják. A gépek viszont amorálisak, hiszen konstrukciójuknak néha már maga a módja meg a szerkezetükbe zárt hajtóerő is esztelenségre, őrültségre és gonoszságra ingerel." Egyértelmű beszéd.

Érdekes adalék, hogy barátjával, Charlton Heston-nal együtt a ’60-as években lettek republikánusok, Reagan-ről pedig kijelentette, hogy "az ország legjobb elnöke volt." A National Review nekrológja (John Fund: Ray Bradbury, the Great Conservative. 2012. június 6.) felidézte, hogy az ’50-es években még demokrata párti Bradbury elutasította a republikánusoknak a párt baloldaliságára vonatkozó vádját (akkor még tehette is!), de 1968-ban már a jobboldalra szavazott, ahogyan ettől kezdve mindig, kivéve az 1976-os elnökválasztást. Clintont hevesen kritizálta, 2001-ben Busht nagyszerűnek nevezte, Obama űrprogramot leállító lépése és gazdaságpolitikája nagyon ellenére volt. A Los Angeles Times-nak adott 2010-es nyilatkozatában ki is jelentette, hogy "országunknak új forradalomra van szüksége. Ma túl sok mindenbe szól bele az állam."

Kulturális diszlexia


Ahogyan a játékfilmek végén feliratozni szokták, ironikus módon elmondható Bradbury profetikus 451 Fahrenheit-jével kapcsolatban is. Vagyis: e történet fikció, hősei kitalált személyek, az itt leírtak-látottak bármiféle hasonlósága a valósággal csak a véletlen műve lehet... Mégis, nem alaptalan arra gondolni, hogy az ’50-es évek elejének korai televíziózása és a gigantikus mértékben előállított árukat korlátlanul fogyasztó tömegtársadalom első lépései közepette keletkezett kötet a mű megszületésekor még csírájában sem létező digitális audiovizuális technológia illuzórikus-virtuális világának agresszív térnyerését és tudatunkat sunyin befolyásoló voltát tárta fel. Még nyomasztóbb napjainkban elgondolkodni Bradbury azon kijelentésén, amely szerint "nem szükséges könyveket égetned ahhoz, hogy elpusztíts egy kultúrát, elegendő rábírnod az embereket arra, hogy ne olvassák őket."

"Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit?" - kérdezi Nietzsche Zarathustrája. De bizony, érezzük, és szaga már egészen orrfacsaró. A könyvégetésnél kevésbé látványos, bár korántsem veszélytelenebb folyamat a könyvtúltermelés, amely miatt nehéz ráakadni a valóban értékes kiadványokra. Ráadásul az értékes könyveket gondozó kiadók marketingre fordított erőfeszítésének olykor kritikán aluli szintje is felejtésre ítélhet olyasvalamit, amivel nem szabadna, hogy ez történjen. Így néha igencsak nehéz rátalálni olyan kötetre, amely nemcsak azért nevezhető könyvnek, mert két keményebb kartonlapja közé féltucatnyi, nyomdatechnikai eljárásnak alávetett papírívet kötöttek.

A "szellem embereinek" (Németh László) a szellemtelenséggel és a nyílt, vagy burkolt szellemellenességgel szembeni ellenállása nem rombolással, hanem csakis építő munkával - olvasással és írással (méghozzá ebben a sorrendben!) - történhet. A nagykereskedelmi könyvforgalmazást működtető, fojtogató monopolhelyzetben lévő könyvláncok mindent egyfajta kulturális hordalékréteggel elfedő korszakában ritka az érett gondolatokat és kiforrott eszméket tartalmazó könyv. A könyvek széles körben érezhető túltermelésének következménye mintha alátámasztaná a szalamandrás tűzőr-kapitány aligha cáfolható szavait: "A mi időnk csak akkor jött el igazán, amikor a kultúra tömegcikké vált. Ahogyan nőtt a tömeggyártás, úgy csökkent a színvonal." Ekkor ugyanis az ellentmondó gondolatok és vitatkozó elméletek nyugtalanító viselkedésének helyét átveheti a zsarnokság egyenlősége, amelynek egyenletes felszínét nem zaklatja többé fel a gondolatok különbözősége és az ezek által megszült konfliktus. A konformitás ugyanis a diktatúra előszobája.

Bruce Deitrick Price konzervatív olvasáskutató, nevelési szakember, oktatásügyi aktivista megállapította (The Education Enigma. 2009), hogy Amerikában 50 millió szövegértési problémával küzdő ember él, amelyet az oktatás minőségromlására vezetett vissza, és nagyrészt az olvasásról való leszoktatásban, és a szövegértési képesség fejlesztésének szándékos elhanyagolásában jelölt meg. A Cronicle egyik cikke pedig úgy fogalmazott (Mark Edmundson: Narcissus Regards a Book. 2011. január 30.), hogy manapság az átlagolvasó szórakozásból - és nem művelődési szándékkal - olvas, ennek megfelelően a könnyű olvasmányokat kedveli, amelyek az Amazon 100-as listáján, a kimutatásokban és a könyves toplistákon is az élen szerepelnek.

Bár az olvasási kedv nem független a kereseti lehetőségektől, a munkanélküliségi adatoktól és az adók szintjétől, márpedig ezek a mutatók 2008 óta egyre rosszabbak, az mindenesetre megállapítható, hogy míg Amerikában 1937 és 2002 között összességében 29-ről 70%-ra nőtt a szépirodalmat olvasók aránya, az utolsó húsz évben ez már erős csökkenésnek indult. Az ezredforduló környékén a könyvolvasásban stagnálás állt be, a vásárlás tekintetében szintén (2001-ben évente 8,3 könyvet vettek az emberek Amerikában, öt év múlva már csak 7,9-et). Mindez azt jelenti, hogy kevesebb könyvet vásárolnak, amennyiben pedig azonos összeget költenek könyvre, még úgy is csupán stagnál a könyvvásárlás a drágább árak miatt. Eközben nemcsak a könyvolvasási szándék, hanem a képesség is csökken, azaz a könyvolvasás nem szerepel a főbb szórakozások között, terjed a funkcionális analfabetizmus, az olvasásélmény egyre kevésbé beszédtéma. (Caleb Grain: Twilight of the Books. New Yorker, 2007. december 24.)

Ugyanezek a tendenciák tükröződnek a magyar adatokban is. A könyvolvasási kedv egészen 2002-ig növekedett, majd a stagnálási szakasz után 2005-ben visszaesett az 1981-es szintre. Ekkor a lakosság negyede olvasott csak rendszeresen, 42% viszont sohasem vett kezébe könyvet, és csupán 7% mondta azt, hogy a pénzhiány miatt nem költ könyvre. Az ezredfordulót követő pár évben a felmérések szerint tizedével nőtt a könyvet nem vásárlók száma - a magyar társadalom 56%-ára! -, amelyben a drágaság 46%-os arányban játszott szerepet. Végső összesítésben már a válság előtt (!) 15%-kal csökkent az olvasók és 10%-kal a könyvvásárlók száma. (Elfogynak a könyvolvasók? Új Könyvpiac, 2006. június 1.) A nagyjából három nagy kereskedelmi láncban összpontosuló könyvforgalom 2010-ről 2011-re 3,3%-kal csökkent (61,57 milliárdról 59,52 milliárdra), viszont az utolsó, válság előtti évhez (2008) mérve 26%-kal zuhant. (Mindez legkevésbé a digitális könyvek miatt van, amelyek a magyar könyvpiac forgalmának csupán 0,7%-át jelentik.) (Magyarországi könyvforgalom - 2011. Új Könyvpiac, 2012. április)

Gerillaolvasás


Ahogy a posztindusztriális urbanizáció kitermelte a maga belső ellenmozgalmait, mondjuk a gerillafásítást, a tetőfüvesítést és a közösségi kerteket, úgy lesz az élet közelségéhez visszatérő, a szubjektivitást, a függetlenséget és a szellem hatalmát hirdető könyvolvasás egyfajta ellencselekvés mindarra, ami a fogyasztói tömegtársadalomban töltött mindennapjainkat körülveszi. Rájövünk például, hogy sokkal termékenyebb egy paradoxon, mint egy megoldott egyenlet. És hogy a könyvolvasás mágikus hatásáról, felszabadító erejéről és a független ember ideáljáról van szó akkor, amikor dacosan ellentmondunk úgy az irritáló könyvdömpingnek, mint a szellemtelenség népszerű divatjainak.

Ahhoz, hogy ne legyünk "elektromos barlangokból kileső szürke állatok", valóban "el kell kezdeni a mentést és őrzést" - ahogyan Montag mondja -, de eközben sem a tett azonnali érvényéről és esztétikai erejéről, sem a gondolkodás lassú és üdvös folyamatáról nem szabad lemondanunk. ("Tenni fogok valamit! Nem tudom, mit, de valami égtelen nagyon!" Ismét Montag.) Nem volna jó ugyanis, ha beteljesedne Nietzsche jóslata, és csak az állagőrzéssé korcsosult konzervativizmus és a hamis liberalizmus között lehetne választani, mégpedig imigyen: "egyik múmiákba szerelmes, a másik kísértetekbe, s mindkettő ellensége minden húsnak és vérnek" (Im-igyen szóla Zarathustra). A nonkonformisták zendülésére, Kulturálisan Felszabadított Területekre, az olvasók összeesküvésére és a gerillaolvasás harci utasítására van szükség! Könyvtárak és olvasószobák kazamatáiba visszavonulva, antikváriumok alkotta kulturális katakombákban bolyongva sajátítható el mindaz, amire szükségünk van. A könyvek általi "aktív befogadás" (Szerb Antal) élménye ugyanis a megértés legnemesebb formáján túl határozott álláspont is.

Guy Montag könyvégetőből lett bibliofil lázadó. Idővel a főhőshöz hasonlóan a híres könyvcím is változáson megy keresztül: a cím, amely egykor pusztán arra utalt nagyon ötletesen, hogy mi az a pont, amikor a papír tüzet fog, lassan átlényegül és egy átfogóbb jelenség szignáljává válik. Az angolszász hőmérséklet-mérésre szolgáló skála neve ugyanis idővel lekopni látszik, és marad a szám, amely egyszerre fejezi ki a könyvek szellemiségét, és szít ellenállást az elpusztításukra való törekvéssel szemben.

"A szellem birodalma az, amelyet az ember hoz létre [...] bármit tesz is, mindig a szellem működik benne" - írta Hegel, utalva rá, hogy a fizikai törvények uralta természet mellett létezik a magasabb rendű, emberi világ, amelyet a szellem mozgat, illetve amely a szellemet mozgatja. Irving Kristol, a XX. század második felének neves amerikai esszéistája, a neokonzervativizmus alapítója 2002-ben, a korszak meghatározó sci-fi veteránja 2004-ben vehette át George W. Bush-tól az Elnöki Szabadság-rendet. Műveiket mindketten olyan dolgozószobában írták, amely asztalát könyvek és papírok tömkelege borította, és mindig derűs arckifejezésük mellett a mögöttük álló, dugig tömött könyvespolc is igencsak jellemző volt rájuk. Míg Bradbury dinoszauruszokkal vette körbe magát, addig Kristol "szimbóluma" a cigaretta és a szemüvegszár volt. "Rendkívül szórakoztatnak az eszmék - vallotta egyszer az előbbi -, feldobom őket, mint a konfettit, és alatta szaladgálok." Utóbbi pedig ezt írta: "A világot a gondolatok irányítják, mivel ezek alapján képzeljük el a világot." A szellem anyag feletti uralmát nekünk is újra meg kellene tanulnunk. És ezt csak könyvekből lehet.

(Illusztráción innen való, és a 451 Fahrenheit egyik borítóváltozatának részletét ábrázolja.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Dankó | 2012. augusztus 14.  | 19:55
# 1

\"mindig csak a gépekkel törődtek, pedig azt kellett volna nézniük, hogy mire jók a gépek.\"

 

Ennek fényében nem tudom másnak, mint öregkori szenilis makacsságnak tulajdonítani Bradbury kétségbeesett ellenállását az e-könyvvel és a digitális kultúrával szemben. Az e-könyv éppen a szellemről szól (és nem \"lélek\"-ről, ahogy Karácsony mondta, olyannal csak élőlények rendelkeznek), pontosabban a gépbe zárt szellemről. 

 

A szingularitásban élünk, új korszakba lépünk épp sokak szerint. A szellemi kaszt uralma visszatérőben van a tömegember átmeneti anarchiája (és azt megelőzően az arisztokrácia hosszú, majd a polgárság néhány száz éves korszaka) után – ahogyan azt a még mindig lényegileg agyonhallgatott Hamvas évtizedek, illetve a védikus hagyomány évezredek óta sugallja, tudja. Az új szellemi kaszt tipikus képviselője a programozó, a rendszergazda, az online újságíró (már amelyik...)

 

Az önállóan vándorló és fejlődő internetes férgek, a kifinomult szoftverrel dolgozó robotok, a mesterséges intelligenciával küzdő játékok mind arról szólnak, hogy az ember alkotó szelleme saját teremtményeivel népesíti be a Földet. Ez már nem a passzív, állandó irányításra kárhoztatott gépek világa, amiben Bradbury szocializálódott.

 

Érvényét vesztette a frankfurti típusú kultúrpesszimizmus, a disztópia szó szerint lejárt lemez. Persze, vannak nem olvasó tömegek, a népességrobbanásnak köszönhetően egyre többen, a matematika szabályai szerint. Igen, nem látszik Magyarországon az e-könyv a piaci statisztikákban, nem is fog remélem. A legfontosabb, hogy felszabaduljon a könyv a totális piaci diktatúra alól (ahogy nagyon helyesen írod a cikkben), terjedjenek szabadon és (kvázi) ingyenesen az eszmék. Ez pedig CSAK elektronikus formátumban elképzelhető, amit nem sújt a piac előzetes cenzúrája (kiadói, olvasói oldalról). 

 

Összességében gondolatébresztő írás, bár aki 2001-ben Bush-t (gondolom W-t?) nagyszerűnek nevezi, az nem érdemel ennyi betűt. Truffaut-n meg elaludtam, na de ez már ízlés kérdése, amit ugye nem vitatunk.

kérdés | 2012. augusztus 19.  | 08:05
# 2

Még mindig nem értettem meg, miért lenne bizonyos, a hőn áhított beavatási rítussal egyenlő, ha egy politikai hatalomnak alávetett nyomda gépéből tízezerszámra előkerülő könyvet olvashatok.

Éppen az utóbbi időben a hosszú ideje gyűjtögetett könyvtárunk rendezgetésével foglalkozom....van fölös 50-es évekbeli rákosista szakirodalmam is....saját mélyértelmű, bár ösztönös kriksz-krakszaimmal illusztrálva....mivel akkor még írni nem tudtam.

Érdekes, hogy a háború előtti ponyvákat nem bántottam. Pedig azok sem érnek többet. 

butapesti | 2012. augusztus 29.  | 21:44
# 3

Kedves Márton!

Kissé hosszúra sikeredett. Nos ezzel nem értek teljesen egyet: \" Bradbury korántsem a technofil tudományos-fantasztikus szerzők sorát gyarapítja, hanem éppen ellenkezőleg, mély szkepszissel viseltetett a technológiai fejlődés iránt.\"

Az emberi fejlődés, és az emberi létforma fejlődése tekintetében volt szkeptikus. Épp úgy, mint a Szóma, ha mondom, segít a gondon, egy-két köbcenti helyre biccenti” – így szól Aldous Huxley Szép, új világának mondókája. (Nem mellesleg ez tükrözi Huxley súlyos morfinizmusát is..) A 451 Fahrenheit -amelyik filmben volt igazán hatásos- szintén egy lázadót emel hősé. A legtöbb negativ utópiában megtalálható a társadalom manipulálása (tabusitása bizonyos témáknak, pl. az \"anya\" az nem kimondható szó..) és egy külső világhatalom amely ezt irányitja, mármint az agymosást.

Valahogy emlékeztet ez arra az agymosásra amelyet \"PC\" nek azaz pol.korrektnek neveznek..

Kiváncsi vagyok Békés Márton amúgy mennyiben polkorrekt?  Ki meri-e mondani a buzi szót, vagy szemérmesen \"meleget\" mond (érez?) ha erre terelődik a téma

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.