„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2013. november 7.  | 10:00
Az utolsó felkelés - III. rész
Az utolsó felkelés a természet hatalmának visszaállítását jelenti, akár a természet önmagától való, spontán visszatérésével, akár a természet ember általi elszabadításával.
Erdei séta [Waldgang-kommentár]


„Azért mentem ki az erdőbe, mert nyíltan szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel ” - adott magyarázatot kiköltözésére Thoreau a Waldenben. Az erdőről hozzá hasonlóan csak a végesség szavaival lehet szólni: az erdő ugyanis ősi, időfeletti, ahistorikus, örök, saját magunkra kérdez rá. Az erdőhöz el kell vándorolni, területére csak kívülről lehetséges belépni, így az erdőről csak a tisztelet hangján szabad szólni. Az erdő a „radikálisan más” (Baudrillard), a különbség láthatóvá válása. Az erdő fáinak zöld frontvonalával egyértelműen elhatárolja magát a civilizációtól, kívül áll a technoszférán, és saját belső törvényei szerint él. Az erdőben végleg megszűnik a technoszféra ellenőrző hatalma: az erdőben nincs wifi, a rengetegben nincs villany, az avar nem vezeti az áramot, a tisztáson nincs reklám, sem pedig képernyők, az itteni sétát nem rögzítik ipari kamerák. A fák koronája között napfény szűrődik be, nem digitális jelek. Az erdő a technológia-kritika legvégsőbb foka, az ipari civilizáció létező hiánya.

Az erdő különös hely, csendje és belső vonzása kitapintható, az éjjel itt a legsötétebb, és már napszálltakor érezhető, hogy valami megmagyarázhatatlan veszi át a hatalmat körülöttünk. Az erdő mítosz, titok és sejtelem, vonzza a képzeletet és ihletet ad. Az erdő csendjét nem illik felverni, önként kezdünk suttogni a sűrűben, amelyet a mesékben többnyire koboldok és öntörvényű állatok népesítenek be. Az erdő misztikus és fenséges, és valahogy kapcsolatban van legbelsőbb valónkkal. Ahogyan Heidegger fogalmazott Fekete-erdőben fekvő todtnaubergi házában, ahol 1926-ban a Lét és időt is jegyezte: itt az őshonosság érzése keríti hatalmában az embert, „a fenyők fontolt növekedése” tisztaságot és autentikus létet sugall (Alkotó tájék - miért maradunk vidéken? 1933). Más szavakkal otthon-létet és gyökerességet, nem pedig otthontalanságot és elfeledettséget jelent.

Ernst Jünger (1895-1998), a német konzervatív forradalom legszellemdúsabb képviselője, író és botanikus-zoológus, 1951-ben a dél-német hegyvidéken található wilflingeni Staufenberg-kastélyba (Schwäbischen Alb, Baden-Würtenberg) költözött, ahol rögtön egyik legsokoldalúbb, metaforáktól dús, rövid művét írta. Az 1951-ben megjelent lírai hangvételű, másfélszáz oldalas esszékötetecske Der Waldgang (Erdei séta) címmel jelent meg. Jünger a Zeitgeist tudatos megfogalmazójaként korábban a világot aktívan formáló munkást (Der Arbeiter. 1932), később az öntörvényű Anarch-ot (Eumeswil. 1977) választotta metaforikus hősének, a kettő között az erdőjáró (Waldgänger) alakja áll. Jünger, aki a Frontgeneration tagjaként és a konzervatív forradalom nemzeti forradalmi (national revolutionär) irányához tartozó szerzőként a ’20-as évek második felében még a poroszos, kollektív rend pártján állt, a ’30-as évek végén az individualista anarchizmus hívévé vált. Ezt jelezte Max Striner iránti lelkesedése és A márványszirteken (1938) mágikus realista regényének mondanivalója is. 1945 után tovább ment ezen az úton, és az egyéni gondolkodás-cselekvés belső útját hirdette. Találó kifejezésével: „az Anarch olyan az anarchiában, mint a király a monarchiában.” A szerző száz éves korában olasz fordítóival beszélgetve azzal jellemezte alakját, hogy „az Anarch a társadalom köztes tereiben él” (1995, Die kommenden Titanen). Hans-Peter Schwarz 1962-es könyvének címével szólva, Jünger „konzervatív anarchista” volt.

Ennek első és eredeti megfogalmazása a Waldgang volt, amely nem más, mint a magányos „szellemi-politikai partizán” (Karlheinz Weißman) breviáriuma, más szavakkal a szuverén egyén allegorikus apológiája. A demokratikus tömegtársadalom és a technológiai-indusztriális civilizáció, amelyek a szervezés, a bürokratizálás, az automatizmus jegyében állnak, az erdőbe űzik a szabadság iránt elkötelezett egyént - foglalhatnánk össze röviden a könyv tartalmát. „Az erdőjáró az, aki a szabadsággal eredeti viszonyba lép, méghozzá azzal, hogy az automatizmussal szemben határozza meg magát” - egyfelől; másfelől pedig „ellenállása abszolút, nem ismer semlegességet vagy bocsánatot [...] Az erdőjáró alakja egy új magányosságot jelent.” A Waldgänger társadalmon belüli társadalomnélküliségben és társadalomkívüliségben él, visszavonulásának szent helye az erdő, vagyis önmaga. Ahogyan Thoreau barátja, Ralph Waldo Emerson közel száz évvel a jüngeri mű megszületése előtt írta Waldeinsamkeit című verse legelején:

I do not count the hours I spend
In wandering by the sea;
The forest is my loyal friend,
Like God it useth me.


Bár a harmincnégy fejezetből álló kötet mottójául Jünger az „itt és most” jelszót választotta, és első harmada éles támadás az egalitárius tömegdemokrácia, valamint a parlamentáris választások álságossága ellen, sőt azt is tudjuk, hogy az írás a legyőzött és megszállt (Nyugat-)Németországban keletkezett, a szöveg mégsem nevezhető politikai tartalmúnak. Jünger személyi titkára, Armin Mohler levélben jelezte Jüngernek, hogy bár a Waldgang-ot „metapolitikai szférába” helyezte, azt mégis politikai felhívásként fogják olvasni, amelynek csak az vethet mégis ellent, hogy szerzője a nagy „egyedüljárók” egyike (Sezession, 2013. 56. szám). A Waldgang valóban nem politikai röpirat, sokkal mélyebb és több annál, metaforavilágából a technoszférának végső határt szabó erdő mítoszteremtése is kibontható.

Jünger az esszé mondanivalóját onnan indítja, hogy az igazi ellenállás nem a „nemmel” szavazás, hanem az egész fennálló struktúra elleni „nem” kimondása. Voksolás helyett erdei sétára kell indulni. Éppen ezt, vagyis az individualizmust emelte ki Jünger egykori harcostársa, Ernst Niekisch is (Sezession, 2008. 22. szám), amikor úgy írt igen találóan, hogy az erdőjáró kérlelhetetlenül szemben áll a világ kollektív erőivel (a technológiával, a tömegdemokráciával, az ipari társadalommal, akár a Szovjetunióval), az „erdő magányában” pedig a Leviathán összes formájával szembeszegülő nonkonformizmus fejeződik ki. „Az erdő nem más, mint a magányosság, amibe az egyén visszavonul, itt minden társadalmi és civilizációs kötelék megszűnik [...] ez a létezés leglényege, a természetes vadság állapota, amelyben semmiféle társadalmi törvény és rend nem érvényesül” - írta Niekisch. Jünger erdei sétájának metaforikus képe a fennálló politikai viszonyokból és civilizációs környezetből való kivonulást közvetíti. Azzal, hogy az erdőben sétálunk, jelképesen önmagunkba vonulunk vissza.

Ahelyett, hogy nemmel szavazunk - írja Jünger - és már ezzel is részt veszünk az uralkodó rendszer rítusában, „a »nem« helyett csupán egyetlen betűt írjuk: a W-t. Ez jelentheti azt, hogy mi [Wir], éberség [Wachsam], fegyver [Waffe], farkasok [Wölfe], vagy ellenállás [Widerstand]. És azt is jelentheti: erdőjáró [Waldgänger].” Jünger képzeletében a nemet mondás egyetlen igenné válik, és a hieroglafikus tömörségűvé egyszerűsödött - több szót is hordozni képes - „W” jelévé alakul. Az erdőjáró se nem romantikus álmodozó, se nem politikai párt képviselője, inkább egyének sokasága („az erdőjárás egy szűk elit játéktere”), amelyet a farkas társas viselkedése példáz legjobban. Érdemes felidézni, hogy a Niekisch által 1928 és 1934 között kiadott náci-ellenes, forradalmi jobboldali lap - amelybe Jünger is írt - éppen az ellenállás (Widerstand) címet viselte, jele pedig a neves szatirikus grafikus, Andreas Paul Weber által rajzolt, jobbfelé fordított, körbe rajzolt farkasfog volt. A könyv misztikus-szimbolikus üzenetét nyomatékosította, hogy első kiadása világoskék vászonborítójának címlapjára csupán egy lecsupaszított, rúnaszerűen vésett W-betűt nyomtak.

Az erdőjáró olyasvalaki, aki őseredeti viszonyát megőrizte a szabadsággal - írja tehát Jünger, utalva rá, hogy a fennálló társadalmi rendszer a maga politikai és technikai viszonyaival az egyén szabadságának és függetlenségének megélését kényszerekkel korlátozza, amellyel szemben egyedül az ebből való teljes kiszakadás lehetősége áll érvényes alternatívaként. Az erdőjáró alakja, bár rendszerellenes, mégsem az anarchistának a gépkorszakkal szembenálló változata, inkább mitikus alak (Gestalt); olyasvalaki, aki Jünger újabb metaforájával élve nem a hullámoknak kitett hajóra száll, amely az időnek és a sodródásnak van alávetve, hanem egyedül az erdőbe vonul, ahol az állandóság az úr. Az erdő az ellenállás misztikus helyszíne, a mindennapok automatizmusával és kedvetlenségével szakító egyéni tér metaforája. Az erdőjáró szimbolikus alak, aki szabadságának megőrzése és megsokszorozása érdekében olyan helyre vonul a civilizáció hatalma alól, ahol utóbbi teljesen érvényét veszti.

A könyv egyik elgondolkodtató részlete úgy hangzik, hogy „az erdőjáró nem a hadijognak megfelelően áll ellen, de nem is bűnelkövető. Fegyelme szintén nem katonás [...] Ami tevékenysége helyét illeti: mindenhol van erdő. Erdő van a sivatagban és a városban is, ahol az erdőjáró elrejtőzik vagy foglalkozása álarca alatt él. Erdő lehet a saját haza, de egy idegen ország földje is, de mindenek előtt leginkább az ellenség hátországa.” Ismét egy többértelmű, sokrétegű szöveghely, amely alapján a magány helyszíne áthallásos módon értelmezhető. Az erdei séta itt már ugyanis nemcsak legbelsőbb önmagunk felé vezet, ahol a háborítatlan egyéni szabadság lakik, hanem gerillataktikát is sugall. Mert az erdő jelenthet egyéni elvonulást, önkéntes elzárkózást, otthonosságot és közvetlen kapcsolatot a mítosszal, de a képzelet ökotázsát is.

Jüngernél az erdő tehát nem elsősorban szó szerinti rengeteg, hanem metafora, a Leviathán előli elrejtőzés lehetőségének szimbóluma, de mindenek előtt az egyén önmagába való visszavonulásának helye, vagyis a legbelsőbb otthon. A könyv kevésbé szimbolikus üzenete úgy is olvasható, mint a technoszférával szembeni ellenállás kiáltványa. Az erdő ugyanis mindig valahol kezdődik, létével valósítja meg a „barát-ellenség megkülönböztetést” (Carl Schmitt), amikor legszélsőbb fáinak törzsével pontos határvonalat húz maga köré, s ezzel a technoszférától világosan és jól láthatóan elválasztja magát. Az erdő az ellenállás magától értetődő helyszíne, ahonnan az utolsó felkelés elindul.

[Magyarország területének több mint ötödét erdő borítja (ez az arány kilencven évvel ezelőtt még tizenkét százalék volt). Megnyugtató tudni, hogy van hová visszavonulni.]

A burok ellen


Az felsorolt gondolatokon, eseményeken és tetteken túl (anarcho-primitivizmus, mélyökológia, visszavadítás, visszatelepedés, animal liberation, ökotázs) az utolsó felkelés egy dédelgetett sejtelem, belülről fakadó radikális érzéseink összege, a legvadabb elképzeléseink valóra válását jósló előjelek kíváncsi fürkészése, eszméink erdei kószálása. Indákkal benőtt ipari kémények zsánerképe és stadionok gyepét legelő kiszabadított zebrák esztétikája, vagy virágágyásnak használt felfordított televíziók spontán designja és a bevásárlóutcán nyargaló vaddisznók képzete. Zöld festékkel falakra mázolt W-betűk óhajtása és a vadkacsák átkelésére várakozó reggeli csúcsforgalom iránti vágyódás. Amikor arra akarsz kelni, hogy a rideg tömbházbeton és a részvétlen szilíciumból gyártott telefon holt anyaga helyett valami örökké tartó, élő vegyen körbe. Hogy a természet és legbelsőbb valód közé ne álljon semmi. Az ipari civilizáció kényszereivel szembeni ellenállás és a testünk-elménk körül fenyegetően gyülekező digitális-virtuális felhő eloszlatása elsősorban az emberi képzelettel lehetséges. Utolsó menedékünk nem más ugyanis, mint a képzelet „totális mozgósítása” (Ernst Jünger), amely adott esetben a természet váratlan segítségünkre sietésében (például a rókák gerillaháborújában) manifesztálódik.

A képzelet elleni hadjárat kíméletlenül folyik. A tudományos-racionális világkép először szétválasztotta a természetet és az embert, másodszor előbbit holt anyaggá, utóbbit kizárólagos „észlénnyé” minősítette. Majd a tudomány révén a modern ember a természetet előbb kiismerte, aztán a gépek segítségével leigázta, ám emiatt egyre inkább a technológia segítségére szorul. A technológia mai fejlettségű állapotában az ember nemcsak, hogy teljesen uralma alá hajtotta a természetet, de a biotechnológia segítségével arra készül, hogy „új természetet” hozzon létre, általa írott törvényszerűségekkel. A természet és az ember kapcsolatának korábban is nyugtalanító megbomlása mára végzetessé vált, ugyanis a kezdetben közbeékelődött technológia mostanra burokszerűen elszigetelte egymástól a kettőt. A továbbiakban e négy állítás bővebb megfogalmazása és magyarázata következik.

    1. A természet és az ember erőszakos szeparációja súlyos károkat okozott mindkettőnek. A felvilágosodást előkészítő antropológiai és ismeretelméleti előfeltevések gyakorlati alkalmazása (leginkább a tudomány és a technika, valamint a haladás ideológiájának segítségével) a környezeti pusztuláson túl egyfajta lelki deforesztációhoz vezetett. Gyökeres antikarteziánus fordulat szükséges, amely eltörli az objektív valóság és a szubjektum közötti mesterséges különbséget, az emberi testet és tudatot pedig visszailleszti a természet örök és megváltoztathatatlan rendjébe. Ezzel együtt visszaállítja a mítosz elsődleges realitását, az érzés prioritását és a képzelet hatalmát. Az álmot az áru fölé emeli, a képzeletet pedig kiszabadítja a végtelenül tükrözött spektákulumból (Guy Debord).


A racionális, modern tudomány hajnalán Edgar Allan Poe bölcs verset írt ahhoz a jelenséghez, amelyet ma szcientizmusnak, tudományos önhittségnek, racionalista hübrisznek hívunk. 1829-es Szonett - a tudományhoz című versében többek között így írt:

Ki hova nézel, minden változik.
A költő szívét lopod el talán?
Keselyű-lelked tompán szárnyal itt.

[...]
Najád a partra szárazon jutott,
Tündérek kertjét vetted el, s nekem
A nyári fák alatti énekem.


A világot titkától megfosztó tudomány a romantikus költeményben azért a költészet ellensége, mert a racionális tényekkel (vagyis az objektív, bizonyítható tudással) aláássa a szubjektív-irracionális világ létét, amelyben az álom, az ihlet, a képzelet, a sejtelem, az irónia lakik. Hölderlinnel kapcsolatban jegyzi meg Heidegger (Az ember így lakik), hogy az ipari társadalom a teljesítmény, az előállítás, azaz a produktum felől határozza meg magát, így benne „a költő szava mindenki számára puszta képzelődéssé üresedett ki. A költészet társadalmilag úgy érti magát, mint irodalomterméket.” Ezzel szemben illusztrációként érdemes felidézni a fényképet, amelyen Salvador Dalí ágyában alszik, mellette a felirat: Dalí munka közben. Az emberi képzelet elapadása annak a tudományos világképnek az elfogadásával kezdődött, amely meghasította a világot. Mindez Descartes bűne volt.

A matematikai világkép és a természet működésének kifürkészése akkor vált erőszakos törekvéssé, amikor Francis Bacon végső soron az inkvizíció vallatási módszereit javasolta bevetni a racionális Észnek ellenálló „eretnek” természet megismerése érdekében; azért, hogy titkait megtudjuk, mozgató erőinek eredetére rájöjjünk, végül erejét szolgálatunkba állítsuk (Novum organon scientiarum. 1620). Vagyis a természetet kísérletek útján, az igazolható emberi tudás (amelyet ironikus módon természettudománynak nevezünk) révén kell legyőzni. Bacon filozófiai gonoszsága Descartes praxisában jutott igazán érvényre, aki az egzakt természettudományok mindenhatósága, valamint az emberi elme és a természet szigorú kettéválasztása mellett érvelt a XVII. század első felében. A karteziánus világkép - amely a francia felvilágosodás antropológiai és ismeretelméleti alapja lett - szerint a természet gépezetként működik, világunk pedig geometriai törvényszerűségeknek engedelmeskedik. A „gondolkodom, tehát vagyok” alapvető tévedésével Pascal ment szembe, aki az első szót a „hiszekre” vagy „érzekre” cserélte volna.

Érdemes kitérni rá, mert olyannyira jellemző, hogy Descartes állítása szerint az állatok, mint materiális gépek, nem bírnak érzelmekkel és nem éreznek fájdalmat. Nála a tudás megszerzése már a természet leleplezésével vált egyenlővé, a megismert természeten való felülkerekedés pedig kizsákmányolást és irányítást jelentett. Módszerét sokáig használták, a rákövetkező században egy egykori visszaemlékező szerint a descartesi tudományos kísérletezés szellemének megfelelően „kutyákat vertek teljes közömbösséggel, és kigúnyolták azokat, akik sajnálták őket, mintha valóban fájdalmat éreztek volna. Azt mondták, az állatok órák [...] Néhány szerencsétlen állatot az elülső mancsuknál fogva egy táblára szögeztek, hogy élve felboncolják őket.” Íme, a felvilágosodás! Ezzel szemben Schopenhauer keményen bírálta az állatokkal való kísérletezést, az élveboncolást, a lovak bántalmazását, mondván: „az állatok iránti könyörületesség a személyiség jósagából fakad, és ezért biztosan állítható, hogy az, aki kegyetlen az állatokkal, az nem egy jó ember.”

A XIX. század végétől Nietzsche, Bergson, majd Ortega y Gasset és Heidegger törekvései álltak szemben a karteziánus világképpel, az akarat, a megérzés, a vitális ösztönök és a Létre irányuló kérdés újra-feltevésének segítségével. Utóbbi mestere, Husserl írta (Az európai tudományok válsága. 1938), hogy Descartes matematizálta a világot, a természet és az elme elkülönítésével előbbit materiális anyaggá fokozta le, utóbbit pedig megfosztotta a metafizikától. Ez egyben az emberi tapasztalat drámai redukciójával járt, mert a kritikai empirizmus háttérbe szorította az érzelmi és az intuitív ismeretszerzést. (Eszerint a szerelem csupán valamiféle kémiai interakció eredménye lenne, amely vegytanilag magyarázható.) Végeredményben a karteziánus világkép elszakította az embert a természettől, képességeit csökkentette, megismerési horizontját beszűkítette, a természettel való kapcsolatába pedig beékelte a Gépet.

Röviden szólva: a természet és az ember mibenléte körül folyó harcban Assisi Szent Ferenc és Thoreau a jó, Bacon és Descartes a rossz oldalon áll. David Foreman nyilatkozta egyszer, hogy „érzelmi lények vagyunk, én is állat vagyok, és büszke rá. Descart súlyosan tévedett, amikor azt mondta, hogy gondolkodom, tehát vagyok.” Bill Devall írja a mélyökológia radikális, felvilágosodással szembeni antropológiai fordulatáról, hogy az „új metafizikát, ismeretelméletet és kozmológiát követel, valamint egy új, az ember-Föld viszonyra vonatkozó környezetvédelmi etikát.” A mélyökológia szerint a természettel érzelmi és nem hasznossági szempontból kell azonosulni, főként, mivel az ember a Föld biotikus közösségének része, nem pedig rajta kívül vagy azon felül álló organizmus, de nem is a bolygó fertőzése (amint ezt szélsőséges mizantrópok állítják). Minden törekvés üdvözlendő, amely egy anti-karteziánus fordulat irányába mutat, legyen az akár a legcsekélyebb fantáziálás.

    2. A természeten való felülkerekedés közepette az ember előbb saját eszközének függvénye, majd annak rabja lett. (Ma már nehéz megmondani például, hogy mi használjuk-e a telefont, vagy inkább az minket.) A környezet pusztítása egyenes arányban áll a civilizáció terjeszkedésével. Miután azonban a biotikus közösség egymással jó okkal kölcsönhatásban álló elemek sokaságából áll, megbontása nem szándékolt következményekkel jár. A nyersanyagként felfogott természet pusztulása és a fogyasztói materializmus terjedése összefügg egymással. A természet tisztelete nemcsak a természet felszabadítása felé nyit utat, de az embert is felszabadítja.


A természet pusztulásával kapcsolatos megjegyzések nem holmi dohogó mérgelődések, hanem reális észrevételek. Nem véletlen, hogy a XIX. század utolsó és a XX. század első harmadában rohamosan iparosodó Németországban kezdődött először annak felvetése, hogy a haladás és a modernizáció nevében végrehajtott indusztrializáció eltörli a természetes táj szervességét és szépségét, helyébe pedig a civilizáció sivárságát helyezi. „Néhány évtized lefolyása alatt eltűnt az erdők nagy része, átalakult újságpapírrá. Ez aztán klimatikus elváltozással járt együtt” - írta Spengler. Amikor ezt 1932-ben papírra vetette, hazájában már nagy és széles hagyománya volt a modernizáció-kritikus ökológiai gondolkodásnak, amely minden bizonnyal az egyetlen következetes ökológiai álláspont.

Elsőként Ernst Rudorff zeneszerző vetette fel 1880-ban (Über das Verhältnis des modernen Lebens zur Natur), hogy a modernizáció ökológiai károkat okoz, majd tizenhét év múlva meghirdette a romantikus környezetvédelmi mozgalmat, mondván, tenni kell valamit, mielőtt „a színes, bájos táj hideg, simára nyesett, rendszerezett térképészeti sémává változik át.” Az embert a természet rendjébe visszakapcsoló ökológiai gondolkodás alapdokumentumát és egyben modernizáció-kritikus változatának hitlevelét Ludwig Klages német filozófus írta. Az 1913-ban megjelent Ember és Föld című esszé kíméletlen támadást intézett a haladás ellen, és a civilizáció természettel szemben elkövetett bűneinek katalógusát is nyújtotta. Klages szerint a haladás törekvése az iparosítás és a technológia segítségével először felszámolja a természetet, majd elidegeníti az embert. „A haladást nevezhetjük akár szükségességnek, gazdasági fejlődésnek vagy éppen civilizációnak, de végső célja mindig az élet elpusztítása” - szólt fő megállapításainak egyike.

Klages szövegének jó része ma is ismert, gyalázatos konkrétumok megállapításaiból áll: szóvá teszi az úszó bálnafeldolgozó üzemeket, a legszebb állatok kíméletlen vadászatát, az iparosított erdőirtást, a vadon területének csökkenését és a nagyvárosok terjeszkedését, a divatiparnak áldozatul esett kékróka szomorú sorsát és az amerikai bölények értelmetlen kipusztítását. Legfontosabb megjegyzése mégis az, amelyik a földi bioszférát - Aldo Leopoldot harminc, a mélyökológiát hetven évvel megelőzve - élő egésznek nevezi, és ennek harmonikus egységét állítja szemben a természet szétbontására és a kihasználására irányuló törekvéssel. Klages modernitás-kritikája egyfelől a progresszió hitének elutasításából, másfelől a természetes állapotot felszámoló civilizáció bírálatából állt.

Ernst Jünger testvére, Friedrich Georg Jünger 1931-ben írott A technika tökéletessége című munkája csak 1946-ban jelen(hetet)t meg, ám akkor széleskörű vitát robbantott ki, és nem mellesleg Heideggert is alapvetően motiválta a Kérdés a technika nyomán című írásának megszületésére. A technológia-kritika mára közismert toposzai itt és ekkor születtek meg, annak megállapításával, hogy a Gép működési mechanizmusa egységesít, fragmentál, elidegenít és konformizál. Pontosan emiatt, ráadásul a természeti renddel szembeállítva fogalmazta meg a szerző, hogy „a gép olyasvalami, ami szigorú ellentétben áll a szervességgel.” A könyv fő megállapításai szerint egzakt tudomány valójában nem létezik, a technológia pedig önmaga létét és működését szolgálja, nem az emberiséget, amelyet a természettel együtt szétzilál, darabokra bont és elidegenít. Végső és talán legfontosabb megállapítása szerint a technológia az ember és a természet közé ékelődött, és folyamatosan szélesíti a szakadékot a kettő között. Zsarnokunkká lett régi segítőtársunk helyett talán új szövetségest kellene találnunk.

    3. A technológiai fejlődés legújabb, minden bizonnyal végső fenyegetése a biotechnológia, amely isteni joggal ruházná fel az embert. Teremtményből teremtővé tenné, azaz végleg függetlenítené a természet rendjének meghaladhatatlan törvényeitől. A racionális tudomány ezen új horizontja végső kihívást intéz a természet rendje - vagyis a teremtés rendje - ellen, és a transzhumán ember után a poszthumán emberiség megkonstruálását ígéri. Az ezzel szembeni ellenállás csak a legradikálisabb formában képzelhető el.


Gyakran malíciózusan megjegyezzük, hogy a Skynet körülöttünk van. Utalva rá, hogy az öntudatra ébredt mesterséges intelligencia veszélye már nem is a távoli jövő része csupán. Érdemes elgondolkodni rajta, hogyha sok szempontból mi vagyunk a ’80-as, ’90-es évek sci-fijeinek jövője (gondoljunk az Elpusztíthatatlanok fogyasztói társadalmára és az Emlékmás virtuális valóságára), akkor nem elképzelhetetlen, hogy az ezredfordulós bio-disztópiákat (A sziget, Az ember gyermeke, Hasonmás) az elkövetkező évtizedek forgatókönyvének tartsuk. Az emberi képzeletet az ódon Frankeinstein-történet óta kísérti a gép és a hús szörnyű házassága, amely David Cronenberg klasszikus bio-horrorjában, a Videodrome-ban úgy fejeződött ki, mint a videókép és az emberi test televízió-képernyőn keresztüli transzfúziója. Az élő szövet és a technikai eszköz egymásba olvadása a filmben a tudat videó-hallucinációjaként és a test mutációjaként fejeződik ki. „Éljen az új hús!” - hangzik el, majd a főhős fejbe lövi magát a kezével összenőtt pisztollyal.

Találóan jegyezte meg Nyikolaj Bergyajev (Az ember és a technika. 1943), hogy a szerves test és a szervetlen anyag mellett az ember jóvoltából létrejött egy harmadik szféra, „a szervezett természet új birodalma”. Miután az ember megismerte és igába fogta a természetet, csakhamar felmerült annak gondolata, hogy azt módosítani is lehessen, hátha az ismert emberi állapot nem végleges, egyszer és mindenkorra rögzített valami. A reneszánsz itáliai humanista, későközépkori neoplatonikus gondolkodó, Pico della Mirandola a XV. század második felében még csak spekulált a transzhumanizmusról, vagyis az emberi beavatkozás révén módosított emberi természet lehetőségéről, amely egy új és jobb emberi testet és tudatot eredményezne. Félezer évvel később már a technológiai eszközeink is készen állnak arra, hogy a tökéletlen emberi állapotot meghaladjuk, és hogy az evolúciót saját kezünkbe vegyük. Más szavakkal olyan ontológiai manipulációt hajtsunk végre, amely új horizontot nyit az emberi létezésben, és teremtményből teremtővé változtatja az embert. Utóbbi alatt nemcsak a szerves anyag mesterséges előállítását értve, hanem az ember önmaga általi genetikai megtervezését, átalakítását is. Azaz a neo sapiens létrehozását.

A mindezek mögött álló tudományos önhittség plasztikus és sokatmondó kifejezése volt, amikor az X-akták beszédes Posztmodern Prométheusz című részében (1997, ötödik évad, ötödik rész) egy többek között egérre emberi fület növesztő genetikust faggatott tetteinek motivációjáról Mulder. Így zajlott párbeszédük:

- Miért csinálta?
- Mert meg tudom tenni.


S valóban, miután a XXI. század elejének technikai színvonala már képes az első, komolyabb lépéseket megtenni a biotechnológiában, csupán emiatt vélik úgy a tudományos haladás hívei, hogy semmi akadálya - főleg nem hitbéli, etikai, erkölcsi, elvi - nincs annak, hogy az ember módosítsa a természet legbelsőbb rendjét.

Lapos közhelynek számít, bár kétségkívül igaz, hogy a tudományos fejlődés rohamosan gyorsul, ami azonban igazán fontos, az mégis az, hogy az egyes tudományterületeken egyszerre bekövetkező innovációk kölcsönösen erősítik egymást, és eljöhet a pillanat, amikor a sebesen gyorsuló exponenciális fejlődés hirtelen áttörést ér el. A biotechnológia és a mesterséges intelligencia prófétája, Ray Kurzweil szerint így „a XXI. században nem százévnyi, hanem - a jelenlegi ütemmel - húszezer évnyi fejlődést fogunk megtapasztalni.” (A szingularitás küszöbén. 2005) A technológiai haladás eszerint önálló metafizikai szintre emelkedik, s nem tehetünk mást, mint leállíthatatlan folyamatként kell elfogadnunk, türelmesen megvárva a közelgő pillanatot, amikor kiteljesíti önmagát.

E félelmetes szingularitás valóban egyre közelebb van. Konrad Lorenz 1971-ben még ostobaságnak nevezte azt a nézetet, amely szerint „tudásunk elegendő ahhoz, hogy az emberi genomba való beavatkozással az embert mesterségesen »megjavítsuk«.” 1984-ben Thomas Pynchon amerikai regényíró viszont már úgy fogalmazott egy enyhén luddita érzékenységű szövegében, hogy „a következő nagy kihívás az lesz, amikor a mesterséges intelligencia, a molekuláris biológia és a robottechnika terén végzett kutatások szálai összefutnak.” Az ember földi jelenlétének idejével mérve ez pár óra múlva bekövetkezik. A közelgő biotechnológiai áttörés csalhatatlan előjele volt, amikor 2013 során egy laboratóriumban mesterséges úton állítottak elő húst. Ám a laboratóriumban kitenyésztett izomrostnak máris új kihívója akadt, mégpedig a 3D-s bioprinter, amelyet emberi szövetek és egész szervek előállítására programoznak. A biotechnológia határterületein mozgó törekvések mindennapi alkalmazásának olyan, már használatban lévő eszközei vannak, mint a „viselhető technológiák” (Google-szemüveg, Apple iWatch és iGlass, Samsung Galaxy Gear okosóra és a Sony Personal 3D Viewer).

A biotechnológia fő törekvései közé tartozik a genetikai módosítás és a klónozás, az élet meghosszabbításán történő mesterkedések (első lépésként az agy lefagyasztása egy fiatalabb testbe történő majdani átültetés reményében), vagy az emléktárolás (közkeletűbb nevén agyszkennelés) és a tudat virtuális valóságba való feltöltésének próbálgatása. Továbbá az ember-gép hibrid előállítása (komolyan kísérleteznek az agy-internet kapcsolat létrehozásával és a test okostelefonnal való összekötésén), és az önmagát megsokszorozó technológia létrehozása (molekuláris nanotechnológia, biorobotok előállítása). A leggyakrabban hallottak közé számíthatjuk a mesterséges intelligencia kifejlesztését és a mesterségesen befolyásolt (vagyis megtervezett) génállományú gyermekek születését.

A biotechnológia törekvése nem más, mint a természet legvégsőbb határainak áthágása, hiszen mi mást célozna az örök életre való áhítozás, a betegség-mentességet célzó genetikai spekuláció, a tökéletes génállomány elérése, vagy az emlékek feledhetetlenné tétele? A természet törvényein való fokozatos felülemelkedés a természettől való elidegenedéssel jár együtt, végezetül az ember kívül kerül a természet hatalmán. Mindez egy végesség és sors nélküli életet jelent, ahol a szabadság eredeti értelmében nem létezik többé. A biotechnológia nyilvánvaló istenkísértését a végességből és szűkösségből, az emberi tökéletlenségből és a természet korlátosságából való kiszakadás vágya hajtja. A természet uralma alól mindenestül kikerült ember e felfogás szerint tökéletes lény volna. Emiatt a biotechnológia végső soron modern mágia, a humán alkímia praktikája.

A First Things című ökumenikus keresztény havilap szerkesztője, Russell Ronald Reno 2013 nyarán találóan úgy fogalmazott, hogy „a biotechnológiai forradalom alapvetően megváltoztatja azt, hogyan fogannak, hogyan fejlődnek, hogyan születnek a gyermekek, és azt is, miként gondolkodunk róluk.” A biotechnológia ugyanis nemcsak az emberi génállomány megtervezésére adna lehetőséget, hanem társadalmi problémák sorát vetné fel. Fukuyama, bár nem vetette el egészében a biotechnológiát, szintén figyelmeztetett rá (Poszthumán jövendőnk. 1995), hogy a génmanipuláció révén az emberi nem egysége veszélybe kerülhet. Egyesek már meg is fogalmazzák a biotechnológiailag módosított új emberek és az amish-ek mintájára az abból szándékosan kimaradók különbségét. Reno cikkének címe a sokatmondó A következő forradalom volt. Ezzel szemben pozíciónk csak az ellenforradalomé lehet. A legenda szerint Aquinói Szent Tamás a mestere, Albertus Magnus által épített, mozogni és beszélni is képes androidát (gépembert) botjával verte szét.

    4. A civilizáció védelmi zónái egyre szűkebb és szűkebb helyre szorítják a természetet és az embert. A tudományos-technikai forradalmak sorozata és leginkább azok felgyorsult sebessége, sőt balesetei (Paul Virilio) révén mára megvalósult a „biopolitikai hatalom” (Michael Foucault) s bezárult mögöttünk az „ellenőrzés társadalmának” (Gilles Deleuze) kapuja. Ám nem a szó statikus értelmében véve, hanem a technoszféra transzparens burkának körénk épülésével. Miután ez jórészt már nem materiális struktúra (persze, az is), hanem a tudatunkat körbevevő elektrosztatikus buborék, a vele szembeni küzdelem még nehezebb. Mindenesetre biztos, hogy az emberi képzelet felszabadítása érdekében a technoszféra burkát meg kell repeszteni és fel kell törni.


A természet határait egyre kijjebb tolja a modern ember, s miután a civilizáció - nem is csak képletesen szólva - kiszorította az erdőket, a biotechnológia azzal fenyeget, hogy magunkból is kiűzzük a bennünk lakó természetet. A „technikailag uniformizált világ-civilizáció korában” (Heidegger) különböző mélységű és szélességű védelmi zónák felelnek azért, hogy a természet és annak hatalma ne térhessen vissza. Ezek a védelmi zónák egyfajta technológiai buborékot képeznek körülöttünk, a technoszféra burkát, amely elzár minket a természettől. A burok nem csak látható fal (köztük gát, nagyváros, vasútvonal, autópálya, tévéképernyő), hanem áttetsző technológiai buborék, transzparens civilizációs eszközök sokasága (tökéletes példája a vizuális média és a legújabb kommunikációs eszközök), amelyek beépültek társas viselkedésünkbe és tudatunk legmélyébe diffundáltak.

A burok törekevése, hogy az általa körülvett világot megtisztítsa a természet esetlegességétől és véletlenjeitől, vagyis csírátlanná tegye. A technológia lényege ugyanis a véletlen kiküszöbölése és a makulátlan, semleges világ megteremtése. „A sterilitás és súlytalanság állapotában leledző, az irány fenyegetésétől megtisztított világ tökéletessége lenyűgöző. [...] Egy program aprólékossága nem ad helyet a fantáziálásnak. Már tanulmányozása is szédítő. Egy makulátlan világ látványa” - írja Baudrillard (Simulacres et simulation. 1981). A mesterséges intelligencia nem téved, nem nevet, nem ismeri az iróniát és az ihletet. Programot hajt végre és nem verset ír, adatokkal dolgozik, nem pedig összefüggésekkel. Emiatt sohasem hibázik, de nem képes a hősiességre sem.

A modern civilizáció nagy törekvése a semlegesítés, amelyet a tudományos-racionális világképnek megfelelően a technika segítségével ér el. A technika viszont korántsem semleges, a különbségek általa való eltörlése éppen a planetáris technoszféra megvalósulásának érdekében történik. Amint Carl Schmitt nagyon pontosan megjegyezte: „A technicitás szelleme [...] talán gonosz és ördögi szellem, azonban mechanikusként nem intézhető el és nem rendelhető a technikához. A technika szelleme talán valami iszonytató, de magában mint szellemben nincs semmi technikai és gépies. A technika szelleme egy aktivista metafizika meggyőződése, az ember természet, sőt az emberi physis feletti korlátlan hatalmába és uralmába, a »természeti korlátok« határtalan »visszaszorításába«, az ember természetes evilági létezésének határtalan megváltoztatási és boldogítási lehetőségeibe vetett hit.” (A politikai fogalma. 1932) Ez hát a technológia igazi törekvése, amellyel szemben az utolsó felkelés a természet hatalmának visszaállítását jelenti, akár a természet önmagától való, spontán visszatérésével, akár a természet ember általi elszabadításával. (Segíti a tájékozódást, ha megjegyezzük, hogy a semlegesítéssel és az uniformizálással szemben a különbözőség mellett legradikálisabban a német konzervatív forradalom [Jünger, Schmitt, Spengler] és a francia ultrabal [Baudrillard, Deleuze, Guattari] állt ki.)

Jevgenyij Zamjatyin 1920-ban írta Mi című disztópikus regényét, amely egy olyan világban játszódik, ahol teljesen matematikai alapra helyezték az életet, s ezzel végleg kiküszöbölték a véletlen összes formáját (időjárási, emberi, közlekedési). E megszervezett társadalom „a matematikailag hibátlan boldogság” állapotában élve úgy tekint a régiekre, mint akik a vadság és az azzal együtt járó kontrollálatlan szabadság hatalma alatt éltek. „Megzaboláztuk az összes elemet, katasztrófáról már szó sem lehet.” Az utópikus társadalmat a regényben egy nagy fal választja el a külső világtól, amely a civilizáció védelmi zónáival, a technoszféra burkával azonos: „A Zöld Fal mögül, a vad, láthatatlan síkságok felől a szél ismeretlen virágok sárga, mézszagú porát hozza. [...] Viszont az égbolt! Egyetlen felső sem csúfítja el (micsoda furcsa ízlése volt a régieknek, ha költőiket megihlették ezek a képtelen, rendetlen, ostobán torlódó páragomolyagok). [...] mi csak az ilyen fedhetetlenül steril égboltot kedveljük.”

A racionalista társadalom biztonságát főként a természettől védi. „A Falon túl beláthatatlan zöld óceánból gyökerek, virágok, ágak, levelek vad hulláma zúdult felém [...] az ember akkor szűnt meg vadember lenni, amikor felépítettük a Zöld Falat, amikor ezzel a Fallal elszigeteltük tökéletes, gépi világunkat a fák, madarak, állatok értelmetlen, visszataszító világától” - szól a technoszféra apológiája a Mi-ben. Zamjatyin regényében a Zöld Fal üvegből készült, akárcsak a Város összes épülete. Átlátható, illuzórikusan transzparens elválasztó fal ez, akárcsak a technoszféra burka, és a minket körülvevő digitális-virtuális ellenőrzési mechanizmusok sokasága, amelyek eszközei szintén szilícium-alapúak. Mindez nem más, mint a civilizáció üvegkoporsójának egyedülállóan megfogalmazott metaforikus képe. Zamjatyin Zöld Falán túl a zabolátlan természet áll a maga ellenőrizhetetlenségében, ott van az állatok kontrollálatlansága és az erdők titokzatossága, ez az ösztönök, az álmok és az emberi képzelet birodalma. Itt fészkel az utolsó felkelés.

A „Zöld Falon” belül egyre növekszik a feszültség. A természettől elzárt civilizáció és a természet hatalma alól felszabadított ember kollektív civilizációs neurózisára - mint a technoszféra burkát belülről feszítő erőre - már Freud is figyelmeztetett, amikor a „nyugtalanság és a szorongó hangulat” fokozódó jelenlétéről írt Rossz közérzet a kultúrában című utolsó előtti, 1930-as művében. Konrad Lorenz világosabban ragadta meg ennek okait és szimptómáit, amikor A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című röpiratában (1971) úgy fogalmazott, hogy
1. a túlnépesedés révén előálló összezsúfolódás agresszióhoz vezet,
2. a természetpusztítás következtében megfosztjuk magunkat a természet szépségétől és tiszteletétől,
3. az önmagunkkal való versenyfutás megfoszt az elmélkedéstől,
4. a technológia és a fogyasztás miatt életünk és érzelmeink természetes ritmusa átadja helyét „a hallatlan unalom észrevétlen rezgésének”,
5. a szociális viselkedésünket korábban befolyásoló szelekciós mechanizmusok megszűnnek,
6. leromboljuk az értékeket, amelynek következtében a nihilizmus szétfeszíti a társadalom rétegeit,
7. a tömegkommunikáció dogmásítható ízlést és véleménydiktátumot alakít ki.
Konrad Lorenz észrevételei között különösen fontos az, amely szerint a szűk helyen való összezsúfolódás miatt az emberi kapcsolatok kimerülnek, ellaposodnak, fásultság és egyfajta „érzelmi elfagyás” tapasztalható. S valóban, ki ne érezte volna már, hogy az egész társadalom egy tömött busz, ahol a fojtott csenden lassan átszüremlik az illedelmes felszín alatti atavisztikus erőszak?

J. G. Ballard Kingdom Come című utolsó, 2006-os szatirikus regényében valami hasonlót fogalmazott meg, amikor egy olyan fogyasztói társadalomról írt, ahol a gigantikus unalmat a vásárlás és az erőszak államilag engedélyezett formái (futball-szurkolás és a bevándorlók elleni fellépés) vezetik le. „A felvilágosodás nagy álma, amely szerint az ész és az önérdek vezeti az embert, a fogyasztásban valósult meg” - áll a regény egyik elgondolkodtató helyén. A vásárlás ebben a disztópiában az erőszak szublimálását és a viselkedés kontrollálását szolgáló domesztikációs mechanizmus. A 2013-as A bűn éjszakája (The Purge, rendezte: James DeMonaco) című horror-filmben az erőszak kanalizált változata egy hasonlóan jó gazdasági körülmények között működő fogyasztói társadalomban a spártai helóta-mészárláshoz hasonlítható módon valósul meg. A „megtisztulás éjszakáján” bárki követhet el gyilkosságot.

„A kertváros erőszakról álmodik. Az emberek jóságos bevásárlóközpontjaik védelmében szendergő utcácskáik házaiban alszanak, s türelmesen arra várakoznak, hogy valami rémálomszerű esemény egy szenvedélyesebb életre ébressze őket” - írja Ballard. Eszerint a fogyasztói társadalom csupán azt érte el, hogy az erőszak a törékeny felszín alá került. Igaza van Baudrillard-nak, hogy a civilizált társadalom az erőszak formáinak monopolizálása után ugyan nem engedélyezi annak kisajátítását, de azokon a pontokon, ahol a „burzsoá sterilizálás” nem volt teljes körű, ott ellenőrizhetetlen folyamatok indulhatnak el, amelyek vírusos fertőzésként terjednek. A pacifikáció, az izoláció és az ellenőrzés mind-mind a különbözőség és a sorsszerűség eltörlésére irányuló civilizációs kényszer, amelyekkel szemben az ellenállás hol észrevétlenül, hol zavaros aktusokkal megy végbe. A passzív fogyasztással és az elidegenedéssel szemben leginkább az a „fegyveres szituacionalizmus” lehet hatékony, amely váratlan helyzeteket teremt és látható jeleket hagy, azaz a képzelet direkt akcióiként vagy „molekuláris forradalmaként” (Guattari) működik.

Napjainkat a pénzügyi tranzakciók csendes súrlódásmentessége uralja, társas kapcsolatok helyett átutalás, közlés helyett megosztás jellemzi. Olyan világban élünk, ahol annyira nem történik semmi, hogy egy autóbaleset már eseménynek számít. Az ötfokosra hűtött félhományos szerverszobák olyanok, mint a képzelet vágóhídjai, hiszen a felejtés lehetetlenségével sokkolva a tudatunk halálkamráit jelentik. Láttam már áruházi bevásárlókocsit parkoló kellős közepén felejtve, oldalára dőlve mocsárban rozsdásodva, szórakozó-negyed szélén felborítva, és Dunába gurítva is, gyomrában üres sörösdobozokkal. Mindannyiszor a fogyasztói társadalom mérhetetlen magányát árulta el, kétségbeesett jelként a felesleges kihasználásra emlékeztetett. Ha nem érdekel sem az új okostelefon, sem az applikáció, és nem akarok becsekkolni, ha „nem kell hajó, nem kell repülőgép” (Tankcsapda), akkor máris kívül kerülök ezen. Hiszen nem arról van-e szó, hogy a technoszféra totális transzparenciája és ellenőrzési mechanizmusa a fogyasztás révén valósul meg igazán, és lepleződik is le egyben?

„Minden vad és spontán történelmi vagy politikai erőszakformát elfojtottunk vagy semlegesítettünk” már, véli Baudrillard (Az utolsó előtti pillanat. 1997), amely miatt civilizációnkban a véletlennek egyre kevesebb tere maradt. Egyedül az indusztriális civilizáció technológia által előidézett - azaz saját belső világából érkező - balesetei (amint Paul Virilio mondja), és a természet egyediségének, radikális különbözőségének váratlan beáradása - azaz kívülről érkező válaszcsapásai, az utolsó felkelés aktusai - kavarhatják fel a XXI. századi technoszféra időn és téren túli magányos nyugalmát. Utóbbi esetben arról van szó, hogy kell egy kis hajszálrepedés a burkon, a „Zöld Falon” támadt apró rés, amely a rendszer tökéletlensége miatt keletkezett, vagy mi magunk alakítottuk ki, s ott máris beszökhet a természet. Miután betört, a burkon belül elszabadul, és virálisan terjed. Az ipari társadalom természettel szembeni mérgezésére a természet a saját ellenmérgével válaszol.

Titkos jelek figyelmeztetnek rá nap, mint nap, hogy közeleg az utolsó felkelés ideje, amelynek körvonalai először képzeletünkben sejlenek fel, majd hamarosan a tapasztalat horizontján is megjelennek. Nem betört bankkirakatok, megbénított vasútvonalak, egy általános sztrájk soreli katasztrófája vagy az európai uniós választásokon tapasztalható unott részvétlenség jelzi eljöttét. Hanem rókák halk neszezése a szemetesek között pirkadatkor, vagy egy szarvaspár szépsége és vadállati heroizmusa. Ide tartoznak a mindenütt jelenlévő digitális zaj elől az erdők csendjébe menekülők meghitt sétái, és amikor éjszakánként erdőket álmodunk városunk közepére, reggel pedig félszegen keressük nyomait. Sőt az is, ha fantáziánk homályából néhanapján előkerül személyiségünk valamely vonása, amely egyértelműen egy állat totemisztikus jegyeit viseli (egyesek kismalacra, mások menyétre, őzre vagy éppen medvére hasonlítanak). De ilyen a növekvő civilizációs zavarok előli menekülés számos öntudatlan szertelensége, vagy az egykori piac helyén épült, mára ürességtől kongó plázába költöző szombat délelőtti termelői piac nyers harsánysága is. A szabadság szelleme apró növényként nyílik a betonrepedések között.

(vége)

(Az első rész itt, a második itt olvasható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
butapesti | 2013. november 9.  | 02:36
# 1

Már Rousseau is ábrándozott a természethez visszatérésről, pedig akkor még hol volt a mai technikai civilizáció.

Nos a mostani szinten már NEM LEHETSÉGES a természetes körülmények akárcsak részleges visszaállításával érdemben javítani a bolygó állapotán. Tudomásul kell venni tényeket. A rádioaktivizás milliószorosára nőtt, az elektroszmog árad a mobilokból és a holdról is látni New York fényeit, vele a fényszennyezést amely elvakítja a repülőgépek pilótáit is.

Már nincsen visszaút.

Békés Márton egy naiv filosz aki hisz az emberiség valamilyen megújulásában, holott már Vörösmarty Mihály is sárkányfog veteménynek tartotta az emberiséget.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.